Éppen most csöndes nyugodt este van, és én úgy érzem, hogy az az idegköteg, ami mostanában ÉN vagyok, egy parányit lazult. Nem tudom eldönteni, hogy csak a felszínen-é, vagy belül is történt valami ... mindenesetre már nagyon DE nagyon régen éreztem lágy melengető biztonságot ... amikor eső után sétál az ember, és érzi az illatokat, és semmi más nem zavarja közben, nem gondol arra, hogy hamarosan elmúlik ez az érzés, hanem ÉREZ. Vagy régen ültem EMBEREK között, akiknek bármikor az ölébe hajthattam volna a fejemet - persze nem tettem - de ... Nagyon hiányzik a biztonságos emberi közelség, hiányzik a biztonság, az ember, és a közelség! És még a lábam is fázik, mindig.
És ez az őrült vonat, olyan iszonyatosan begyorsult, és nincsenek megállók, az utasok menet közben ugrálnak fel-le, és fogalmam sincs, hogy kik ők, és a bőröm ragad ettől a mocsoktól, de nem tudok megmosakodni ... ez van éppen most.
